hatóanyag-források: adalékok


Fehérvári-Füredi Tamások (2T) h0pe-ra keresztelt zsebpatikája számolatlan hétköznapi problémára kínál gyógyírt kilencvennyolc számolt-számozott pontba szedve. A megfelelő hatóanyagokat – tanulságos történeteket, tanácsokat, kósza mondatokat, kötőanyag-szószerkezeteket – szerzőink éppen feleennyi, vagyis  negyvenkilenc amerikai(–kanadai összefogással készült) filmsorozatból nyerték ki.
E könyv tehát tévés, mert az összeírt életvezetési tanácsok minden sora a televízióban hangzott el mégha olykor nem is pontosan szó szerint , de éppen úgy füves is, mert a választott műfaj a szerzőket egy sztoikus filozófiai hagyományhoz köti mégha a címben foglalt üzenet (az o helyére beszúrt nulla miatt  a h0pe leginkább így fordítható: „nincs remény”) nyomban el is távolítja őket attól.
hatóanyag-források: firka, h0pe 1

Mi újság a nagyvilágban? A szokásos: még mindig a szakadék felé hajtunk. De legalább semmi meglepő. Nem tudunk mást tenni, csak várni és reménykedni.
Csakhogy ezen a helyen keveredik a reménytelenség szaga és a lábszag: kétségbeesetten kapaszkodunk a múltba, mert akkor még volt remény. De az új szabály: csak mert a múltad elől nem szökhetsz el, ne tégy úgy, mintha lenne jövőd. Mindössze a remény éltet, ez tart minket életben? Baromság. A remény nyomorba dönt. A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk. Lásd be: nincs változás.
Hogyan közöljem veled, hogy nincs remény? Lehetek gyors, vagy lassú és fájdalmas – és ha valakin eret vágunk, nem folyatjuk ki azonnal az összes vérét. A lassú csapolás eredményesebb. Ezért néha, mikor már lassan kezdesz beletörődni ebbe az egészbe, olyasmit adok, amit nagyon nem kellene: reményt. Aztán elveszem. Újra és újra. Viszont a jó hír, hogy úgy teszek majd, mintha nem szívességet tennék. Kegyetlenül hangzik – de ha nem lennék gonosz, nem mulatnánk annyira jól.
Miért vagyok ilyen cinikus? Ne keverd a cinizmust a realizmussal. Az optimizmus, a hit, a remény? Kösz, hogy meg akarsz nevettetni, de ne fáradj. Nincs remény. Próbálj meg alkalmazkodni a helyzethez. Mielőbb elfogadod, annál jobb dolgod lehet.
Egyáltalán miért osztogatok tanácsot? Talán tévéműsorom van? Nincs. Először is: nem az vagyok, akinek hiszel. Sőt, sokkal inkább vagyok hozzád hasonlatos: konok vagyok, a tévét birtoklom, nem tudok főzni és mosni is csak hébe-hóba szoktam – de próbálom nem a kanapén ülve, tévézéssel elpazarolni azt a kis időt, ami jutott nekem. Ezért arra gondoltam, hogy bár tévézek, de a kanapén ülve leírok mindent, ami zavar benne, és el is mondom neked. Így miattad most lemaradok a kedvenc sorozatomról. És még a videóm is beszart… Na mindegy.
Amit hallottam, a tömegeknek írtam. Nem kell senkinek sem lenned ahhoz, hogy olvashasd. Amolyan pont-összekötős játék: néha bonyolult, néha nem. Afféle „hol az ollóm?”-írás – és azt hiszem, a kollázsból kihoztam, amit lehetett. Nem olvastam, de nem billeg tőle a zongorám.
Na jól van, megcsinállak, baszd meg. Ugorjuk át azt a részt, hogy te nem tudsz semmiről semmit, rendben?! Mindig jó, ha az ember pontosan tudja, mit nem tud.
Hallottam egy történetet egy férfiról, aki nővé operáltatta magát, mert beleszeretett egy leszbibe – akiről aztán kiderült, hogy férfi. Szomorú, de az élet már csak ilyen: nem minden mese ér boldog véget.
Szánalmas fickó, de mindenki hoz áldozatot – például, amikor a büszkesége forog kockán: ilyenkor sok kérdés merül fel, és a válasz legtöbbször az áldozathozatalról szól. De végül mindegy, mekkora az áldozat, mert a lényeg, hogy olyasmit kell megtennie, amit nem akar – és az is gyakran csak arra elég, hogy megalázza magát.
A büszkeségünk határozza meg, hogy kik vagyunk, ám minden erőfeszítésünk ellenére elveszíthetjük. De van úgy, hogy az embernek térdre kell ereszkednie és meg kell alázkodnia ahhoz, hogy megtudja, ki is ő valójában. És kiderülhet, hogy a büszkesége szorul stílusváltásra…

Az elmúlt három év szörnyű volt – bár rosszabb is lehetett volna. Sokat veszítettem, de legalább rájöttem, hogy a legtöbb dolog nem is olyan fontos, mint ahogy hittem – ami meglepett. Azóta néha elámulok, mennyi mindenem van. Az a sok felesleges kacat… Ha nem kellene annyit gürcölnünk a pénzért, nem is kellene elköltenünk, hogy úgy érezzük: volt valami értelme.
Rossz szokásom, hogy minden kacatot megtartok. Látnád a lakásomat – egy valódi lomtár. De most úgy döntöttem, hogy túl bonyolult az életem, ezért egyszerűsítem és kiszórok minden lomot – és több órányi pakolás után végre készen állok az utolsó vacsorára.
És mi a helyzet veled? Kidobsz te valamit is, vagy a tudomány nevében hagyod, hogy nőjön a szemét? Úrrá kell lenned a cuccokon, hogy úrrá lehess önmagadon. Gyerünk, koncentrálj: kuka vagy pocak?!

Még ha van is gyakorlati haszna, mert távol tartja a patkányokat az ember bokájától, mások táncra kényszerítését büntetni kellene.
Kiskoromban táncórára kellett járnom. Ötéves koromtól vettem leckéket. Anya azt mondta, soha nem felejtem el, de csak erre emlékszem: egy-két-há, egy-két-há. Úgyhogy azt hiszem, mindegy, hogy eljársz az órákra vagy otthon maradsz, a végeredmény ugyanaz.
Persze a felkészülés mindig nagyon fontos, de a valóságban a végtermék az egyetlen, ami számít. Tánc közben az a lényeg, hogy a teremben egyetlen pontra koncentrálj, különben el fogsz szédülni. De a legfontosabb a magabiztosság. És hogy jó legyen a zene.
Csapjon bele, Barisnyikov! Egy-két-há, egy-két-há!

Annyira rossz az, ha valaki elkezd kiabálni veled, vagy elkezd sírni? Rosszabb, mint hogy elszigeteli magát? Rosszabb, mintha csupán egy fekete lyuk lenne a világegyetemben? Ha rosszabb, akkor ne beszélj senkivel az érzéseiről.
De az intimitás nemcsak a szexről szól, hanem például arról is, hogy tartják a fejed, amikor hánysz. Arról, hogy van bátorságod gyengének mutatkozni. Továbbmegyek: én olyan családban nőttem fel, ahol mindenki mindig kimutatta a dühét – úgyhogy nekem ez is hozzátartozik az intimitáshoz. Ettől érzem magam otthon.
De ha te olyanban, ahol mindig mindenki magába fojtotta, akkor ne csökkentsd a másik intimszféráját, mert éles eszközök vannak egy szobában.
Feszes cicik, művelt barát, folyamatos orgazmus – a női magazinok olyan elvárásokkal bombázzák a nőket, aminek nem tudnak megfelelni, ezért elkeserednek, és szomorúságukban elkezdenek zabálni, meg össze-vissza vásárolgatni. Ez a piacgazdaság.  Ami ezenkívül még a szívnek rossz, a gazdaságnak jó, az a szakítás.
Egy szakítás mindig véres és kegyetlen, és talán nem feltétlenül tükrözi azt, hogy mi volt a két ember között. Naiv vagy, ha azt gondolod, hogy lehetséges e-mail, vagy portás, vagy eltűnökavilágszínéről nélkül megoldani – lehetetlen tisztességesen szakítani. De egy olyan világban, ahol egymás lapátra tétele egyre gyakoribb jelenség, mik a szakítás szabályai?
A szabályok egyszerűek, és azért vannak, mert az esetek kilencvenöt százalékában így helyes cselekedni – és a többi öt százaléknál is eszerint kell tenni, mert mindenki azt hiszi, hogy ő az ötbe tartozik.
Tehát az egyes számú szabály: hazudj! Szakításkor egyszerűbb, mint elmagyarázni az igazságot – ráadásul az őszinteség csúnyán vissza tud ütni. Kettes számú szabály: tüntess el minden olyan fotót, amelyen ő szexinek látszik, te meg boldognak. Hármas számú szabály: amíg érzelmileg nem stabilizálódsz, kerüld az áruházakat. Négyes számú szabály: még egy pillanatig se szűnj meg rágondolni – mert az lesz az a pillanat, amikor váratlanul megjelenik. És íme a legfontosabb szakítási szabály: mindegy, hogy ki törte össze a szíved és meddig tart a fájdalom, a barátaid nélkül sosem juthatsz túl rajta. És bár lehet, hogy semmit sem tanulsz a szakításodból, de legalább a pajtik nem szakadnak el tőled.
Ha meg mégis vissza akarod szerezni, mondd el neki. Mondd azt, amit hallani akar. Amit egy ütődött alak mondana, ha megjelenne a küszöbén, és botor módon azt hinné, hogy visszakaphatja. Vagy ami még jobb: hallgass és sírd tele a párnádat, mint mindenki más!

Mókásnak tartom, ha valaki nem csak a pénzt akarja, de még a jó oldalon is akar lenni. Nem mindenkinek adatik meg ez a luxus.
Általában vagy értelmes munkát végzel, amitől jól érzed magad, vagy olyan állást vállalsz, amivel jól keresel, de tönkre tesz. Vagy hagyod, hogy a családod továbbra is áldozatot hozzon azért, hogy te jól érezhesd magad, vagy felnősz és gondoskodsz róluk.
Ami engem illet, mindig azt gondoltam, hogy a felnövés, ahogy öregszünk, automatikusan történik. De igazából ez egy döntésen múlik. Ám ha nem tudsz dönteni, vagy – és ezt szeretetből mondom – ha beszari vagy ahhoz, hogy magad hozd meg a döntést, akkor kövesd a társadalmi elvárást: a férfiak azok, akik a családot eltartják és megvédik, a nők pedig megtartják őket ebben a tévhitben. Totálisan álszent. Én támogatom.

Sokunk folyton ezt csinálja: rendelünk egy rakás kaját, megesszük az egyharmadát, aztán a maradékon élünk két hétig. Jól bevált módszer.
De időnként szanálj a frigóban, és ami már nem kell, vidd át a rokonoknak, ismerősöknek. Mindannyian utáljuk, ha visszautasít valaki, aki nem is érdekel minket, de a rossz fogadtatástól most nem kell tartanod – hiszen melyik vallás maradékellenes?!
Azt viszont soha ne feledd, hogy a mai világban nem elég jót cselekedni. Látványosan kell tenned.

Sokan nem értik, hogy ha egy hetero férfi olyan közel jut a világ legszebb helyéhez, miért választaná helyette mégis inkább a száraz segglyukat? Ugyanakkor miért parázik be attól, ha a nője benyúl az ő fenekébe? Neki nem mehet be hátul semmi, de ő szeretne análkalandozni?! Hiszen minden pasas anális szexről fantáziál, nem?!
A heteroszexuális kapcsolatokban ez hatalmi kérdés – de magunk közt szólva mennyei! Csúcs!
Tudod, van ez a három fázis: a fájdalom, a tagadás és temetés.
Mindenki másként viselkedik egy temetésen. Vannak, akik nem rejtik el az érzelmeiket – van, aki sír, és van, aki nem sír, hanem a falat veri férfiasan és mérgesen. Mások higgadtan viselkednek, összeszedettek, sztoikusak. És mindig vannak olyanok is, akik nem adják meg a kellő tiszteletet – látszólag. Például a vidám arccal millió nő próbálkozott már: ezzel igyekeznek kihazudni magukat a bajból – miközben mindegyik súlyos traumákon esik át. Persze tényleg vannak olyanok is, akik le se szarják az egészet.
Ami engem illet, én azon szoktam gondolkodni, hogy milyen lenne a saját temetésem. Álmodozom.
Ott vagyok a saját temetésemen, és kémkedek a barátaim után, hogy mit mondanak rólam. Önimádónak hangzik, és bizonyos kultúrákban visszataszítónak találják, ha az ember a barátai után kémkedik, és lehet, hogy én is elszégyellem magam néha – de nem ez a lényeg.
Különös érzés visszapillantani a világra, azokra, akiket magam mögött hagytam. Azokra, akik a maguk módján mind bátrak, határozottak és rettenetesen elszántak. Rettenetesen elszántan próbálnak átlépni egy küszöböt, mert attól félnek, hogy lemaradnak valamiről. Elszántan álmodnak egy szebb jövőről, pedig csak a múltjuk az, amit maguk mögött hagyhatnak. Akik csak a megfelelő pillanatra várnak – pedig lehet, hogy nem is tudni, melyik a megfelelő pillanat, ki az igazi vagy mi a helyes válasz. Vagy lehet, hogy meg sem érik a holnapot.
Eláruljak egy titkot? Egész életemben rettegtem attól, hogy nem állok készen, hogy nem az vagyok, akinek lennem kell. És mire mentem vele?! Itt vagyok a saját temetésemen és kémkedek…
Vannak a gyásznak hatékony formái, de a saját halálán soha nem lép túl az ember – mert mindig meglepő, amikor kiderül, hogyan éreznek a közeli barátai. Viszont a sírásó sosem hagy cserben. Ez a pozitívum.

Ha már elmúlt dél, társadalmilag is elfogadott, hogy igyunk valamit.
Lenyűgöznek a bisztrók. Az a sürgés-forgás, meg az illatok… Arra nem emlékszem, hogy néznek ki, leginkább csak érzésekre emlékszem. Nem emlékszem semmi másra. Ezért ragadtam itt – pedig legtöbbünk éppen az emlékei miatt marad.
Tetszik ez a hely. Az étlap sose változik. Sőt, tizenhárom év alatt semmi sem változott: ugyanaz az étlap, ugyanaz az asztal, ugyanaz a pincér.
Érthető, hogy miért érzek gyakran déjà vu-t. Öt év ugyanazon a helyen – persze hogy minden unalomig ismerősnek tűnik. Csak azt tehetem, hogy megpróbálom észrevenni a hajszálnyi különbségeket. De ha az embert túlságosan lekötik az apró részletek, egy idő után becsavarodik – mert kiderül, hogy néha a dolgok tényleg pontosan ugyanúgy ismétlődnek meg.
Nyolc éve heti kétszer eszek itt. Tartok tőle, kívülről ismerem az étlapot. Mit ajánlok? Környezetváltozást. Azt, hogy senki ne egyen éveken át hetente kétszer ugyanazon a helyen. Az ilyesmi eltompítja a lelket.

Gyerekként, ha a dolgok rosszul alakultak, a tévé megnyugtató világába menekültem. Ez a felnőttek számára is fejlődő és hatásos alternatívának tűnik – különösen azoknak, akik túl sok időt töltenek a díványon és mégsem boldogok. Talán, mert akár egy rossz hírt kell közölnöd egy barátoddal, akár rájössz, hogy a párkapcsolatod nem is olyan erős, mint gondoltad, mindig van olyan pillanat, amikor azt kívánod: az élet bárcsak olyan volna, mint egy sorozat. Csakhogy nekem ebben a mesterséges világban a problémáim mindig valóságosabbak voltak, mint valaha. Van olyan forgatókönyv, ami szerint ez jó?
Ha nem is mondod, szerintem félsz. És nem is lennél ember, ha nem tennéd. De kell is aggódnod. Mindenkinek kell. És fel is kell készülnünk mindannyiunknak – ha nem terrortámadásra, akkor mondjuk földrengésre vagy szárazságra.
Jómagam már kicsit bevásároltam. Van kajám, italom, olvasnivalóm. Kihagytam valamit? Ja igen! Hoztam kötelet is, ha rosszra fordulnának a dolgok.

hatóanyag-források: h0pe 1, maffiózók, médium, spangli, stúdió

Előadás a drogokról. Újabb nagy lépés. Az anonim narkománoknál ma azt tanultam, hogy kezdetben menőnek tartjuk a füvet, de aztán beszűkülünk a kis világunkba, amely egyre jobban zsugorodik – egyre jobban fogynak a lehetőségeink, és végül nem marad semmink.
Amint egyedül maradtam, elszívtam egy vagon marihuánát és nagy felfedezést tettem: hogy farkaséhes vagyok, és hogy életem jobb pillanatai általában az evéssel voltak kapcsolatosak. Ez most nem tréfa. A fűtől az ember éhes és boldog lesz. És van, aki még gazdag is.

Ezennel egy rendkívül veszélyes és nehéz területre lépünk: a seprű helyes használata. Nos, jártál már elegáns szállodában? Tudod: reggelente káosz a szobában, piszkos törülközők a fürdőben, az előző esti lakoma maradványai mindenfelé stb. De este, amikor visszamész, nyomuk sincs. Tiszta törülközők, tiszta lepedő, cukorka a párnán… Szerintem ez az egyik legjobb érzés a világon: mások takarítják a szemetedet, amíg te elsétálsz.
Tehát a seprű helyes használata: megfogod a nyelét, 45 fokos szögbe állítod, nekitámasztod a falnak, aztán leteszed a segged egy székre és eszel. Ha meg jóllaktál, gyorsan felöltözöl és elhúzol. Végül is az vagy, amit hátrahagysz.
Bár esetenként nem az számít, hogy mit hagyunk hátra, hanem hogy kit.

Az a jó a munkában, hogy ha az életed egy szemétdomb is, ebben még lehetsz sikeres. Az önbizalom és a siker nem biztos, hogy taplót csinál belőled, de ha eddig az erényeidet ecsetelted, rossz irányból közelítettél.
Persze egy rendes világban a jó embereket szeretnék, a gonoszakat pedig utálnák, de ez itt nem így működik. Egy rendes világban a seggfejeket kiközösítenék, de ez nem egy rendes világ. Itt a seggfejeknek elveik, követőik és segítőik vannak. Ebben a világban a gonoszság jó buli és menő.
Másrészt az emberek inkább választanak egy közkedvelt idiótát, mint valakit, aki képes elvégezni egy adott feladatot. A népszerűség sokat számít. Éppen ezért fel kellene mutatni valami különlegeset. Tájföldön például a lányok egy pingponglabda segítségével elégítik ki a tömegeket.
Így vagy úgy, a siker az, amikor az előkészítés találkozik a lehetőséggel. Tehát mindenképpen kellene egy kiváló terv. Ha a tervezés nem az erősséged, gondolj arra, hogy a legjobbak is csődöt tudnak mondani, néha pedig még a legtapasztaltabbakat is meglepi, hogy egy-egy sikerül – összefoglalom: nincs olyan, hogy tökéletes, sosem lehetünk 100%-ig biztosak. Ezért találta fel Isten a B tervet. És mert elmenekülni sem olyan könnyű, mint a Hazárd megye lordjaiban.

Régebbiek | Végére »